Terapeuta: - Nem merült fel még magában, hogy én is lehetek magányos? Itt ülök magával ebben a szobában, és maga elzárkózik tőlem. Tisztában van vele, hogy ez nekem rosszulesik, és szívesen megismerném magát?

Kliens: - Ugyan már! Maga erős ember, nincs rám szüksége.

T: - Honnan veszi, hogy én olyan erős vagyok? Miért lennék más, mint maga? Éppen úgy szükségem van társakra, mint magának. Szükségem van arra, hogy ne zárkózzon el tőlem. 

K: - Mit tehetnék magáért? El sem tudom képzelni. Nullának érzem magam. Soha semmi értelmeset nem csinálok.

T: - Nem az eredményeik miatt szoktunk kedvelni másokat, hanem önmagukért. Nemde? 

K: - Igen, ezzel én is így vagyok.

T: - Akkor miért feltételezi másokról, hogy nem tudnák önmagáért szeretni? 

(Innen: I.D. Yalom: A terápia ajándéka, 2002.)

Azért gondoltam megosztani a fenti részletet, mert érzékelhető belőle, hogy mi pszichológusok is emberekből vagyunk. Nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk rendíthetetlenek és mindenttudók. Szerintem ha azok lennénk, akkor nehezen menne részünkről az együttérzés, nehezen értenénk meg az elakadásokat, nehézségeket és problémákat.
Mivel mi is halandó emberek vagyunk, jobban értjük a velünk szemben ülő érzéseit, észrevesszük, ha boldog vagy bánatos; mikor erős, mitől gyenge, mi dühíti, mi nyugtatja meg és még sorolhatnám...